Emberi fejjel gondolkodva sajnos már magától értetődik a következő kérdés: ha léteznek pozitív megkülönböztetések a kutyák körében, vajon negatív előítéletek is előfordulnak-e? Általánosságban elmondhatjuk, hogy a kutyák mentesek maradtak az emberi gyarlóság e formájától: egyik fajtának sincs "felsőbbrendűség-tudata" a másikkal szemben. A négylábú társadalom teljes jogú polgára minden egyes kutya, tekintet nélkül a származására, hiszen még a fajta nélküli, keverék kutyákat sem éri semmiféle hátrányos megkülönböztetés - legalábbis fajtársaik részéről. A pedigré vagy a kiállítási eredmények csak a tulajdonos számára bírnak jelentőséggel: ebeink gátlás nélkül barátkoznak, sőt (gazdájuk nem kis bosszúságára) gyakran a rangon aluli házasság gondolatától sem idegenkednek.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az egyes egyedek társaikhoz való viszonyát ne befolyásolhatnák saját élmények, akár pozitív, akár negatív irányban. A kölyökkorban átélt durvaság vagy zaklatás életre szóló rossz emléket hagyhat, s felnőtt korában is visszatarthatja a kutyát attól, hogy olyan fajtájú kutyákkal barátkozzon, amilyentől a sérelmet elszenvedte. Mi több: még a szőrzet színe sem mellékes! Kimber nevű boxerünket kölyökkorában merő jóindulatból, minden rossz szándék nélkül, de igen vehemensen és rendszeresen földhöz passzírozta egy fekete cocker spániel; a vak is láthatta, hogy a kiskutyának nagyon is elege van az erőszakos játékból. Később, komoly boxerként aztán még hosszú időn át nem feledkezhettünk meg a szükséges óvatosságról: noha egyébként egyáltalán nem verekedős, ha fekete spániellel találkozott, minden ok nélkül maga alá gyűrte, mintegy elégtételt véve a kölyökkori sérelemért. A fordított esetre is akad példa: ugyanennek a boxernek az apja, aki öreg berni pásztorkutyám mellett nőtt fel, még évekkel vén pártfogójának halála után is régi ismerősként üdvözölt minden bernit az utcán.