Szakemberek körében is számos vita zajlik arról, vajon köthető-e fajtához a veszélyesség. Valójában mindez attól függ, hogy a veszélyességet azonosnak tekintjük-e az agresszióra való hajlammal. Minden kétséget kizáróan, viselkedéstani vizsgálatokkal igazolt tény, hogy az egyes kutyafajtákban az agresszióra való öröklött hajlam igen nagy eltéréseket mutat. A veszélyességet azonban nem csupán ez befolyásolja, hanem az állat testfelépítése, illetve a tartási körülményei is. Az előbbi természetesen kapcsolható a fajtához, hiszen minden fajta standardleírásában szerepelnek a küllemi, testalkati jegyek, és ugyanaz az a mértékű agresszivitás nem ugyanazzal a következménnyel jár, ha egy öleb mutatja, mint ha egy viadalra tenyésztett, tehát testalkatánál fogva hatékonyabban támadó állat. Az utóbbi, vagyis a tartási körülmények ellenben csak igen áttételesen hozhatók összefüggésbe a kutya fajtájával – nevezetesen annyiban, hogy az agresszívnak ismert fajták egyedétől a tulajdonos feltételezhetően nagyobb eséllyel várja el a támadó magatartást, s emiatt gyakrabban kondicionálja is erre. Csakhogy a jog nem feltételezheti egyetlen állampolgárról sem előre a törvénysértő vagy közösségellenes magatartást.

Kutyás szemmel nem könnyű tehát eldönteni, hogy melyik álláspont érdemes a támogatásra: az, amelyik teljes mértékben az egyedre (tehát a kutyára) és az egyénre (vagyis a tulajdonosra) épít, és tagadja, hogy létezik fajtájánál fogva a többinél agresszívabb kutya, vagy azt, amely elismeri, hogy bizonyos fajták a többinél gyakrabban és könnyebben válhatnak veszélyessé, s ezért tartásuk fokozott óvatosságot és bizonyos nélkülözhetetlen alapismereteket igényel. Ám ha elfogadjuk azt a tényt (márpedig ezt talán egyetlen szakember sem vitatja), hogy léteznek könnyebben kezelhető, kezdőknek is ajánlható fajták, és akadnak olyanok, amelyeknek tartása jó szívvel csak tapasztalt kutyásnak javasolható, akkor az utóbbi álláspont mellett kell letennünk a voksot, ami pedig magától értetődően szükségessé tesz valamiféle jogi szabályozást.