Szakemberek körében is számos vita zajlik arról, vajon köthető-e fajtához a veszélyesség. Valójában mindez attól függ, hogy a veszélyességet azonosnak tekintjük-e az agresszióra való hajlammal. Minden kétséget kizáróan, viselkedéstani vizsgálatokkal igazolt tény, hogy az egyes kutyafajtákban az agresszióra való öröklött hajlam igen nagy eltéréseket mutat. A veszélyességet azonban nem csupán ez befolyásolja, hanem az állat testfelépítése, illetve a tartási körülményei is. Az előbbi természetesen kapcsolható a fajtához, hiszen minden fajta standardleírásában szerepelnek a küllemi, testalkati jegyek, és ugyanaz az a mértékű agresszivitás nem ugyanazzal a következménnyel jár, ha egy öleb mutatja, mint ha egy viadalra tenyésztett, tehát testalkatánál fogva hatékonyabban támadó állat. Az utóbbi, vagyis a tartási körülmények ellenben csak igen áttételesen hozhatók összefüggésbe a kutya fajtájával – nevezetesen annyiban, hogy az agresszívnak ismert fajták egyedétől a tulajdonos feltételezhetően nagyobb eséllyel várja el a támadó magatartást, s emiatt gyakrabban kondicionálja is erre. Csakhogy a jog nem feltételezheti egyetlen állampolgárról sem előre a törvénysértő vagy közösségellenes magatartást.

Kutyás szemmel nem könnyű tehát eldönteni, hogy melyik álláspont érdemes a támogatásra: az, amelyik teljes mértékben az egyedre (tehát a kutyára) és az egyénre (vagyis a tulajdonosra) épít, és tagadja, hogy létezik fajtájánál fogva a többinél agresszívabb kutya, vagy azt, amely elismeri, hogy bizonyos fajták a többinél gyakrabban és könnyebben válhatnak veszélyessé, s ezért tartásuk fokozott óvatosságot és bizonyos nélkülözhetetlen alapismereteket igényel. Ám ha elfogadjuk azt a tényt (márpedig ezt talán egyetlen szakember sem vitatja), hogy léteznek könnyebben kezelhető, kezdőknek is ajánlható fajták, és akadnak olyanok, amelyeknek tartása jó szívvel csak tapasztalt kutyásnak javasolható, akkor az utóbbi álláspont mellett kell letennünk a voksot, ami pedig magától értetődően szükségessé tesz valamiféle jogi szabályozást.

"Ha a kutyám először egy korcs kutyától szül kölyköket, utána nem lehetnek fajtatiszta kölykei."

Természetesen nem igaz. Ha egy drága, fajtatiszta kutyát életében először a legbizonytalanabb származású útszéli keverék fedezi be, akkor is szülhet a későbbiek során fajtatiszta kölyköket egy fajtatiszta apától. Gondoljunk csak bele: ha egy fehér nő első gyerekének néger az apja, ezután nem lehet többé fehér gyereke?

"Először engedem a kutyámat kölykezni, csak utána vágatom ki."

Biológiai és állatorvosi szempontból nem szükséges, hogy az ivartalanítási műtétet megelőzze egy ellés. A kutya viselkedésében sem lesz különbség, ha szülés után vagy szülés nélkül ivartalanítjuk; sőt egyes vélemények szerint a korai ivartalanítás (early spaying) számos előnnyel bír. Az Amerikai Egyesült Államokban már öt éve sokat hallottam, hogyan beszélte rá a kisállatklinikán az állatorvos a kutyatulajdonosokat erre a beavatkozásra. A módszer hívei szerint a szukát már négy hónapos kortól lehet ivartalanítani. Szerintük ugyanis az így ivartalanított kutyáknál kevesebb a tejmirigydaganat, az állat jóval tovább marad játékos, a csontok növekedése időben elhúzódik, s az állat várható életkora növekszik.

"Nem engedem kivenni a műtét során a petefészkeket, csak elkötni, mert ez kíméletesebb."

Rosszul járna, ugyanis az elkötés súlyosabb szövődményekkel jár, mint a petefészkek eltávolítása. A későbbiek során nagy eséllyel előfordulhat, hogy kutyáját petefészek-ciszta, -gyulladás vagy -daganat miatt újra operálni kell - arról nem is beszélve, hogy az elkötés nem akadályozza a tüzelést.

"Szegény kutyám álterhes; simogatom egy kicsit, majd elmúlik."

Ne tegye! Ha túl sokat törődik az álvemhes kutyával, a tünetek még erősödhetnek is.

Emberi fejjel gondolkodva sajnos már magától értetődik a következő kérdés: ha léteznek pozitív megkülönböztetések a kutyák körében, vajon negatív előítéletek is előfordulnak-e? Általánosságban elmondhatjuk, hogy a kutyák mentesek maradtak az emberi gyarlóság e formájától: egyik fajtának sincs "felsőbbrendűség-tudata" a másikkal szemben. A négylábú társadalom teljes jogú polgára minden egyes kutya, tekintet nélkül a származására, hiszen még a fajta nélküli, keverék kutyákat sem éri semmiféle hátrányos megkülönböztetés - legalábbis fajtársaik részéről. A pedigré vagy a kiállítási eredmények csak a tulajdonos számára bírnak jelentőséggel: ebeink gátlás nélkül barátkoznak, sőt (gazdájuk nem kis bosszúságára) gyakran a rangon aluli házasság gondolatától sem idegenkednek.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az egyes egyedek társaikhoz való viszonyát ne befolyásolhatnák saját élmények, akár pozitív, akár negatív irányban. A kölyökkorban átélt durvaság vagy zaklatás életre szóló rossz emléket hagyhat, s felnőtt korában is visszatarthatja a kutyát attól, hogy olyan fajtájú kutyákkal barátkozzon, amilyentől a sérelmet elszenvedte. Mi több: még a szőrzet színe sem mellékes! Kimber nevű boxerünket kölyökkorában merő jóindulatból, minden rossz szándék nélkül, de igen vehemensen és rendszeresen földhöz passzírozta egy fekete cocker spániel; a vak is láthatta, hogy a kiskutyának nagyon is elege van az erőszakos játékból. Később, komoly boxerként aztán még hosszú időn át nem feledkezhettünk meg a szükséges óvatosságról: noha egyébként egyáltalán nem verekedős, ha fekete spániellel találkozott, minden ok nélkül maga alá gyűrte, mintegy elégtételt véve a kölyökkori sérelemért. A fordított esetre is akad példa: ugyanennek a boxernek az apja, aki öreg berni pásztorkutyám mellett nőtt fel, még évekkel vén pártfogójának halála után is régi ismerősként üdvözölt minden bernit az utcán.

Hogy honnan ismerik fel egymást az egy fajtához tartozó kutyák, arra minden valószínűség szerint egy régóta ismert, a Nobel-díjas osztrák etológus, Konrad Lorenz által felfedezett viselkedéstani jelenség, a bevésődés, azaz imprinting adja meg a választ. A kölyökállatok életük első napjaiban életre szólóan megjegyzik anyjuk képét (szagát, hangját stb.), ami a későbbiekben nagy segítségükre lesz a fajtársakkal való kommunikáció (például a párválasztás) során. Úgy tűnik, a kutyafajták elkülönülésével ez a jelenség is differenciálódott, s az egyes példányok fajtajellegeik alapján képesek azonosítani egymást. Mivel az anya és a testvérek képéhez csupa kellemes, pozitív és meghatározó élmény társul, nem csoda, hogy előnyben részesítik a rájuk emlékeztető egyedek barátságát. Teljes bizonyossággal az imprinting szerepére a fajtafelismerésben az szolgálhatna, ha kísérletek folynának az idegen fajtájú almokban cseperedett, dajkakutya által felnevelt ebek ezirányú viselkedésével kapcsolatban: vajon saját fajtájuk vagy nevelőanyjuk és tejtesvéreik képe befolyásolja választásukat?

Az egyes fajták között nemcsak küllembeli, illetve kutyaszemmel nézve (helyesebben kutyaorral szagolva) feltehetően illatbeli különbségek vannak, hanem viselkedésük is eltér egymástól. Ez tovább erősítheti az azonos (vagy akár csak hasonló) fajtájúak egymás iránti vonzalmát. A boxer például boxermódra, nagy morgással, temperamentumosan, birkózva játszik, amit más kutyák (nem is beszélve a gazdáikról!) könnyen félreérthetnek - de nem így egy másik boxer! Amikor egykori berni pásztorkutyám féléves kölyökként a szomszédban cseperedő két kis afgán agárral akadt össze, csak a fejét kapkodta körbe-körbe suhanó cimborái után, de testi adottságainál fogva mindig kívülrekedt a játékon. Kétségtelen tehát, hogy a hasonlóság nagy mértékben megkönnyíti a barátság kialakulását a játékos kedvű négylábúak között.

 Nagyon sok gyerek és talán még felnőtt álma is egy négylábú kedvenc, akit lehet szeretgetni, babusgatni, netalán még egy-két kiállításra is elvinni. Azonban a legnagyobb jószándék mellett is nagyon kétséges, hogy az ajándékunk célba talál és nem lesz egy-két hónap múlva nyűg az ajándékozott vállán. Ezt elkerülendő, fogadjatok meg néhány jó tanácsot.

Egy élőlény sorsa felett rendelkezni nagy felelősség. Két élőlény sorsa felett rendelkezni kétszer akkora. Márpedig a kutya meg a majdani gazdi az már kettő, és akkor még nem beszéltünk azokról, akiknek majd szintén meg kell osztaniuk életterüket a kis jövevénnyel. Aki meglepetésként állatot ajándékoz, annak tisztában kell lennie azzal, hogy cselekedetével akarva-akaratlanul megváltoztatja mások életét. A meggondolatlan döntés a későbbiekben nehéz helyzet elé állíthat embert, állatot egyaránt, és nem mi magunk leszünk azok, akiknek a következményekkel meg kell küzdeniük. Lássuk tehát, kinek is ajándékozhatunk kutyát?

Először is szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy aki szeretne kutyát tartani, annak többnyire már van is. Ha mégsincs, annak éppen az az oka, hogy az illető - felmérve saját életkörülményeit, tudatában felelősségének - önként mond le az ebtartásról. Ha mégis ráruházzuk egy kis élőlény felnevelésének, ellátásának gondját, akarata ellenére olyan helyzetbe hozzuk, amelyet önként nem vállalt volna. Lehetséges ugyan, hogy a váratlanul előállt helyzet kényszerítő ereje segít neki úrrá lenni olyan problémákon, amelyeket korábban megoldhatatlannak vélt, de beigazolódhat  az is, hogy valóban nem fér bele az életébe a kutya - ez esetben jószándékunkkal kényelmetlen életet okozunk az állatnak, gazdájának pedig szüntelen lelkifurdalást.